Tangó
A Tangó származása elválaszthatatlan az argentin
néplélektől és a fővárostól, Buenos Airestől. Az eredete igencsak vitatott.
A Tango elnevezés a "tambor" (dob) szóra vezethető
vissza, amely olyan ünnepet idéz, amelyet a fekete dél-amerikaiak dobszólósa
kísért. Uruguayban, Brazíliában és Kubában is megjelent a szó a XIX. század
elején, szóló és páros tánc jelentésben is.
A táncos és a zenei befolyás a kubai Habonérából
és az argentin Milongából származik. A modernizált Tangó (Tango Argentino)
mindenekelőtt Buenos Aires kikötőnegyedében a La Plata nyugati partján terjedt
el. A cél a stricik és a prostituáltak közötti szexuális kapcsolat táncos
ábrázolása volt, a táncot a bordélyház látogatói táncolták.
Hegedű, fuvola és gitár vagy zongora kísérte, 1870
után a Németországból importált bandoneon is, ami egy kromatikus tangóharmonika.
A spanyol-argentin mélabúval átitatva a tangó ellentéteiben is megmutatkozik:
férfias és nőies, kemény és lágy, agresszív és szentimentális.
Az alsó rétegek növekvő integrációjával a Tangó a
XX. Század kezdetétől Argentínában társastánccá vált.
1907-ben került át a Tangó Európába, és
mindenekelőtt Párizst bűvölte el. A spanyol-argentin lokálokban tűnt fel
először, miután elismert társastánccá vált. Az első Tangó-versenyt Nizzában
tartották. 1912-ben Tangó-láz tört ki egész Európában: Tangó-parti, Tangó-tea,
Tangó-verseny., Tangó-divat. Az első európai Tangó-táncversenyt Berlinben
rendezték meg. Mindemellett egyesek a Tangót mint ízléstelen táncot támadták.
1920/21-ben a dél-amerikai Tangót az angolok megreformálták. Eleinte még
tiltakoztak az egyszerű verzió, a Párizsban és Berlinben táncolt Tangó-Milonga
ellen. 1922-ben azonban egy külön Tangó-konferenciát rendeztek Londonban, ekkor
hangolták hozzá a Tangót az angol mozgásstílushoz. A Nagy Konferencián,
1929-ben, a Tangót végérvényesen a mai formájában szabványosították, amelyet
1930-tól a németek is átvettek. A szentimentális "Tango argentino"-t, az attól
eltérő jellegű angol Tangó váltotta fel, amelyet a rándítás-szerű mozdulatok,
elsősorban a fejé, a szenvedélyes előrehaladó mozgások, a hirtelen késleltetések
és az egyértelmű figuralezárások jellemeztek.
|